• Expedíciók a szárazföldön

Az 1840-es évek után mintegy 50 évig tartó szünet következett. A terület további felfedezése helyett inkább az Antarktiszt közelebb-távolabb körülvevő szigetek kiaknázására tevődött át a hangsúly.

A századfordulóra azonban ismét előtérbe került a tudományos kutatás. 1897-99-ben az Adrien de Gerlache vezette Belgica fedélzetén nemzetközi személyzetű belga expedíció végzett egy évig tartó tudományos megfigyelést. A Belgica befagyott a Bellingshausen-tengeren a 72° déli szélességen. Ez volt az első eset, hogy egy csoport áttelelt az Antarktiszon. A rendkívül rossz körülmények ellenére folytatták a megfigyeléseket, és sok értékes adattal valamint gazdag biológiai gyűjteménnyel tértek haza.

A svéd Otto Nordenskjöld 1901-03-ban vezetett expedíciót Antarctic nevű hajóján, de az Antarktiszi-félszigettől keletre, a 65°-nál hajótörést szenvedett. Az Uruguay nevű argentin hadihajó mentette ki a csapatot. Szintén 1901-ben hajózott Antarktisz felé Erich von Drygalski Gauss nevű hajóján. Ő fedezte fel a II. Vilmos császár partot a 90° keleti hosszúságnál. Ezután a Gauss befagyott, és csak egy év múlva szabadult ki.

1902-ben a skót William Bruce felfedezte a Coats-földet, ami a Weddell-tengerben fekszik.

1903-ban a Français hajó, Jean-Baptiste Charcot vezetésével Nordensjöldék megmentésére indult, de mivel a svéd expedíciót az Uruguay már megmentette, a Francais folytatta a Belgica programját. Charcot, miután hazatért, újabb expedíciót szervezett, és 1908-ban útnak indult a Pourquoi pas? fedélzetén. Mindkét útján fontos megfigyeléseket tett, és értékes térképészeti munkát végzett.

Ezek az expedíciók mind előfutárai voltak a Déli-sark legyőzéséért indított harcnak. Átteleléseikkel és szárazföldi behatolásaikkal bebizonyították, hogy át lehet vészelni a telet az Antarktiszon, és közlekedni is lehet sítalpakon és szánkón. A következő expedíciók az ő tapasztalataikat felhasználva jutottak el egyre távolabbi pontokra.

Robert Falcon Scott első expedícióját 1901-1904-ben hajtotta végre a Discovery nevű hajóval, fedélzetén olyan tudósokkal, akik később szerepet játszottak a kontinens megismerésében (Shackleton, Wilson, Wild). Két telet is átvészeltek a Ross-selfjégnél a McMurdo-szorosban. Scott, Shackleton és Wilson a 82°17'-ig jutottak el 1902-ben egy nyári behatolás során.

1908-ban Ernest Shackleton visszatért a Ross-tengerhez Nimrod nevű hajóján, és újra megpróbálta elérni a Déli-sarkot. A 88°23'-ig jutott, de mintegy 180 kilométerre a saroktól vissza kellett fordulnia. Ugyanekkor egy ausztrál csoport Douglas Mawson vezetésével felfedezte a Déli mágneses-sarkot a 72°25' déli szélesség és a 155°16' keleti hosszúság metszéspontjában.

• A Déli-sark meghódítása

Miután Robert Peary 1909. április 6-án elérte az Északi-sarkot, valóságos versenyfutás indult a Déli-sark meghódításáért. Több nemzet, angolok, amerikaiak, németek, japánok és skandinávok egyaránt elsőként szerették volna elérni ezt a nevezetes pontot. Végül két csoport, a Roald Amundsen vezette norvég, és a Robert F. Scott vezette angol felfedezőcsapat indult útnak, szinte egyszerre.

Amundsen 1909-ben az Északi-sark meghódítására indult útnak, de útközben érte a hír, miszerint Peary megelőzte. Ekkor délnek fordította Fridtjof Nansen-től kölcsönkért híres hajóját, a Fram-et, és 1910. nyarán kikötött Buenos Airesben. Ugyanekkor indult útnak Angliából Scott is Terra Nova nevű hajóján, ő az ausztrál Melbourne-ben kötött ki.

Scott 1911. januárjában már az Erebus vulkán lábánál kötött ki, de korábbi, ugyanezen a helyen vert táborhelyét használhatatlan állapotban találta, ezért 30 kilométerrel odébb, az Evans-foknál alakította ki a bázisukat. Amundsen tőlük 700 kilométerre keletre vert tábort, a Bálna-öbölben. A norvégok raktáraikat a jégbe vájták, maguk kunyhókban éltek, táborukat pedig Framheimnek nevezték el. Mindkét csapat a rövid nyarat arra használta fel, hogy a sarkhoz vezető úton élelemraktárakat helyezzenek el minden szélességi foknál.

1911. szeptemberében a norvégok nekivágtak az útnak, de a rossz időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Végül október 19-én indultak el. A norvégoknak légvonalban mintegy 1500 kilométert kellett megtenniük a sarkig. Az utat alaposan megtervezték: négy szánkóval mentek, amiknek a teherbírása egyenként 360 kg volt. A szánokat egyenként 13 grönlandi kutya húzta, így 4 hónapra elég élelmet és fűtőanyagot tudtak magukkal vinni. A Scott-expedíció szibériai pónilovakat és kutyákat vittek, és két héttel később indultak, mint Amundsenék, ráadásul az ő táborhelyük mintegy 100 kilométerrel messzebb volt a sarktól.

Amundsenék jó időt fogtak ki, sütött a nap, de a Ross-selfjégen átkelve, a Transz-Antarktikus-hegység gleccserei, amik tele vannak szakadékokkal, már jóval nehezebb terepnek bizonyult. Többször jéglabirintusba keveredtek, amiből vissza kellett fordulniuk. Scottéknak annyi előnyük volt, hogy Scott ismerte az út egy részét, a Beardmore-gleccseren pedig a Shackleton-expedíció nyomait követték. Azonban az állatokkal meggyűlt a bajuk, mivel a jéghez nem szokott kutyák és pónik egymás után hullottak el. Innen már az embereknek maguknak kellett húzniuk a szánokat.

Amundsenék érték el előbb a sarkot, 1911. december 14-én tűzték ki a norvég zászlót, a helyet pedig VII. Haakon király fennsíkjának nevezték el. Scott és csapata 1912. január 16-án, azaz egy hónappal később érte el a Déli-sarkot. A visszaút nagyon nehéz volt számukra, hiszen a szánokat maguknak kellett húzniuk, az élelmük fogytán volt, és az időjárás is egyre rosszabbra fordult. Naponta csak 8-10 kilométert tudtak megtenni.

Amundsenén már rég visszaértek a bázisukra, amikor a Scott-expedíció tagjai feladták a küzdelmet. Először Evans halt meg, majd Oates lábai fagytak el. Őt még tovább cipelték, de egy nagy vihar során, hogy ne legyen társai terhére, Oates elhagyta a sátrat, a testét nem találták meg. Három ember maradt, Wilson, Bowers és Scott. Az ő hálózsákba fagyott tetemüket és az útinaplójukat 8 hónappal később találták meg. Habár Scott expedíciója tragédiával végződött, de hősies helytállásuk története rendkívül népszerű lett, főleg az Egyesült Királyság területén.

• Felderítés repülőgépekkel és hadihajókkal

A Déli-sark meghódítása után a kutatás már egyre inkább modern technikai eszközök segítségével történt. Az Antarktisz-kutatás modern korszakát Richard Byrd amerikai tiszt első, 1928-29-ben történt repülésétől számítják. Byrd 1929 novemberében indult repülőgépen a Ross-selfjégen létesített Little America bázisról, és sikeresen eljutott a Déli-sarkig és vissza. Ezután fedezte fel a Marie Byrd-földet a Ross-selfjégtől keletre.

Ezekben az időkben több olyan norvég expedíciót is szerveztek, amiken repülőgépekről térképezték fel a kontinenst. Az egyik ilyet Douglas Mawson vezette, és részletes térképet készítettek az Indiai-óceán felőli partszakaszról, a 26° és a 82° között, és mintegy 2000 légifotót készítettek a 80 ezer km²-es területről. A korszak másik jelentős repülője az amerikai Lincoln Ellsworth volt, aki 1936-ban elsőként tette meg az utat a Ross- és a Weddell-tenger között, azaz átszelte a kontinenst.

1923-ban megalapították a Discovery Bizottságot, ami rendszeres expedíciókat küldött az úgynevezett angol-övezetbe, a Falkland-szigetek térségébe, és ott oceanográfiai munkát végeztek. Németország 1938-39-ben végzett nagyszabású légi térképezési munkát a 69°-75° szélességek, és a 10° nyugati és 20° keleti hosszúságok közötti területekről. A legnagyobb légi felderítő munkát azonabn Byrd harmadik expedíciója végezte. A vállalkozás neve High Jump (Magasugrás) volt, és 1946-47-ben hajtották végre. 12 hadihajó és 4000 főnyi katonaság vett rajta részt. Összesen 8000 kilométernyi partszakaszt és 900 ezer km²-nyi területet térképeztek fel, miáltal kirajzolódott a kontinens alakja.

• Az első kutatóállomások

Az Antarktiszt felfedező és feltárásában résztvevő országok egymás után csatolták saját országukhoz a felfedezett szelvényeket. Sorra épültek a kutatóállomások.

A nemzetközi kutatás korszaka az 1949-52-ben szervezett közös norvég-brit-svéd expedícióval kezdődött. Felállították a Maudheim állomást, ahonnét kiindulva szárazföldi és légi felderítőutakat szerveztek, feltárták a Maud királyné földet, és jelentős információkat nyertek a jégtakaró alatti felszínről. Fontos meteorológiai, gleccsertani, geológiai megfigyeléseket végeztek, feltártak 1000 km partszakaszt és 500 000 km² területet. Ugyanekkor az Adélie-földön francia kutatóállomás létesült a pingvinek tanulmányozására.

A Maudheim-i expedíció vetette meg az alapjait az 1957-58-as Nemzetközi Geofizikai Év kutatási programjának. Ennek során 12 ország indított expedíciót az Antarktiszra, és mintegy 40 kutatóállomást szereltek fel. A program keretében brit nemzetközösségi expedíciót szerveztek a kontinens szárazföldi átszelésére. A csoport Sir Vivian Fuchs és Edmund Hillary vezetésével indult a Weddell-tengertől, és a Déli-sark érintésével a Ross-szigeteken létesített Scott bázisra jutottak el. A kontinens legszélesebb keleti felének átszelését oroszok hajtották végre, akik 1959. november 6-án indultak a Komszomolszkaja-állomásról lánctalpas járművekkel, és 1838 km megtétele után 1959. december 26-én érkeztek meg a földrajzi Déli-sarkon létesített amerikai Amundsen-Scott kutatóállomásra. A traktorexpedíciónak is nevezett út során pontosan felmérték a jég vastagságát.

• Az Antarktisz-egyezmény

1957-ben állították fel az Antarktisz Kutató Szakbizottságot 12 ország tudósainak közreműködésével. Feladata az volt, hogy koordinálja az országok Antarktisz-kutató tevékenységét. Egyeztették az egyes nemzetek programjait, szabványosították a műszereket, és megegyezés született az információk és kutatók rendszeres egymás közti cseréjéről is. Ez a tudományos együttműködés vezetett az 1959-ben Washingtonban megtartott nemzetközi Antarktisz-konferenciához, ahol ezen 12 ország megkötötte az Antarktisz-egyezményt, ami kimondja, hogy a 60° déli szélességtől délre lévő valamennyi antarktikus területet csak békés célra lehet felhasználni. Katonailag le kell szerelni valamennyi kutatóállomást, tilos nukleáris robbantásokat végrehajtani és radioaktív szemetet lerakni. Az egyezmény kimondja, hogy az Antarktiszon bármely ország végezhet békés kutatómunkát, de ugyanakkor nem követeli meg, hogy az egyes nemzetek lemondjanak a területi igényeikről. Az egyezményhez később más országok is csatlakoztak, így Magyarország is.

{Forrás}